Az erdélyi kopó ősi családfája

erdélyi kopó

Az erdélyi kopó egyike a négy hazai vadászkutyafajtánknak és a pásztorkutyafajtáinkkal együtt a kilenc magyar kutyafajtának. Erdély lenyűgöző természeti szépségei és lakóinak a magyar történelemben játszott kitüntetett szerepe a magyar történelmi tudatban mitikus és romantikus vidékké teszi, legalább olyannyira, amilyennek az erdélyi kopó történetét is tarthatjuk.

Részben történelmi érvekre alapozva, részben pedig amiatt, hogy a ma ismert erdélyi kopót a 19. századi magyar vadászati és kinológiai leírások rögzítették, tarthatjuk a fajtát hazai eredetűnek, noha a 19. századi nemzeti ébredés időszaka előtt bármilyen állat „nemzeti karakterére” való utalás és ilyen módon való „honosítása” nem volt ismert és indokolt.

Az erdélyi kopónak, a ma ismert formájában való „ősisége” régóta megosztja a fajta történetének kutatóit. Standeisky Andor a fajta származását az ugor kor elejéig, a magyarság kialakulása és lovas nemzetté alakulásáig vezette vissza és kialakulását az egykori „tatár kopó” és „kelta kopó” keresztezésének tulajdonította. Fodor Tamás viszont a fajta múltját legalább kétezer évre becsülte és a kelta eredet elméletét hirdette, esetleg létrejöttét a nomád lovas magyarokkal együtt a Kárpát-medencébe érkezett kopók őshonos kelta kopókkal való keveredésére vezette vissza. A 2001-ben kiadott Magyar néprajz című monumentális, nyolckötetes összefoglalóban olvashatjuk, hogy „őseinknek már kopói is lehettek”, a honfoglalás korából feltárt temetők sírjai közötti gödrökből előkerült kutyacsontok célzott elemzéséből ugyanakkor legfeljebb az látszik, hogy a leletek „viszonylag magas” marmagasságú kutyákra utalnak, a kevés fennmaradt kutyakoponyából egyes fajtákra jellemző sajátosságok megállapítását és ennél pontosabb elemzést nem tesznek lehetővé, és még a legrégibb „magyar” kutyafajtáknak tartott pulira és komondorra is úgy tűnik, igaz, hogy ezekre utaló csontleletek „nem kerültek elő”.

Az erdélyi kopó egészen ősi – a honfoglalásig vagy a magyarság történetének még korábbi, a nomád, sztyeppei törzsi életének időszakáig – visszavezetett történetében bővelkednek a legendás elemek, az igazolhatatlan állítások és a valószínűsítések. A kérdés eldöntését nagyban segíthetné a honfoglalás korából és az azt megelőző időszakokból származó újabb régészeti leletek között feltárt kutyacsontvázak szakszerű antropológiai és kinológiai elemzése. Történetileg igazolható módon a fajta múltja – a különböző leírásokra támaszkodva – „csak” a 19. század első felére nyúlik vissza.

A kopó szó etimológiája a magyar történeti forrásokban az érett középkorig nyúlik vissza. A zömmel Szamota István által gyűjtött és Zolnai Gyula által szerkesztett Magyar-Oklevél Szótárban szerepel a kopó szó egy 1237-es („Vdornici de uilla Borost quorum nomina Itol Copou Petur Medue”, valamint „Wduornici de uilla Borost quorum nomina Itol Chopou Petur Medua”), valamint egy 1240-es latin nyelvű oklevélben („Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke”) – igaz tulajdonnévként (úgy mint: Ital Kapó) vagy személynévként. Ebből látható, hogy az elnevezés ekkor még semmiképp sem a vadászkutyára vonatkozott és nem annak fajta-elnevezésére szolgált.

A Nagy Lajos király uralkodása alatt és megrendelésére 1360 körül készült latin nyelvű Képes krónika a magyar középkor egyik legnevezetesebb történeti, művészeti és művelődéstörténeti forrása. A 14. századi krónikakompozícióban az illuminátor saját korát örökítette meg, a kézírásos szöveghez készített 147 gazdagon díszített miniatúra között pedig öt képen is találkozunk kutyaábrázolással. Az ezeken az iniciálékon és miniatúrákon ábrázolt kutyák közül többet a rajzoló hagyományos használati módjuk, azaz vadászat közben jelenít meg. Az egyik kép a csodaszarvas-legendát, egy másik pedig egy medvevadászatot ábrázol, és mindkét képről elmondható, hogy a vadászjeleneteket többé-kevésbé realisztikusan jeleníti meg. Ebből sejthető, hogy a képet készítő személy biztosan ismeri korának vadászati módjait. Például mindkét iniciálén látható, hogy a medvét és a „csodaszarvast” űző kutyák is párban vannak, pórázukat szakértő „vérebvezető” pecér tartja a kezében, és jellegzetesek a nyomot követő és a vadat tátott szájjal ugató és támadó kutyák testtartásai is. Lelógó fülük, testalkatuk és mozdulataik alapján szinte biztosan vadászkutyák, ám a megjelenített vadászkutyák közül egyikük színe sem hasonlít a mai erdélyi kopóéra.

A mai értelemben vett kopó típusú vadászkutyák kopóként való elnevezésére a hazai forrásokban csupán a 16. század közepétől találunk példát. Csak ekkorra datálhatjuk, legalábbis ekkortól tudjuk adatokkal is alátámasztani, hogy elkezdődött a vadászati módok nyelvi differenciálódása, és kezdett elkülönülni a vizslamunkát (a. m. vizslató eb=kereső eb) végző vizsla munkája a továbbiakban hajtókutyaként számontartott kopó munkájától. Batthyány Ferencné például 1558-ban Nádasdy Tamástól a két ígért kopót kéri levelében. A vadászati viszonyok a középkorban az ország egész területén lehetővé tették a kopóval való vadászatot, vagyis a kopózást. A remek szaglása miatt a vadat felkutatni, szívóssága végett pedig azt hajtani és elkapni képes kopókat különösen a nehezen járható terepen, a sűrű erdőségekben és a magasabb domborzati viszonyok között lehetett jól használni. A „kopó” ugyanakkor még a 17. században is általános fogalmat jelölt és a vadászkutya funkciójára utalt – így, ha volt is jelzője (például: „erdélyi”, „magyar”, „hosszú lábú” stb.), az nem fajtanevet takart, hanem a hajtókutya származási helyére, vagy valamely külső tulajdonságára, esetleg feltűnő ismertetőjelére vonatkozott. Jellemző, hogy a legtöbb fajtának ekkor német elnevezése volt.

A kopó múltjával foglalkozók az 1600-as évekből már nemcsak írott források, hanem tárgyi eszközök segítségére is támaszkodhatnak. Ezek sorába illeszkednek azok a vadászjeleneteket megörökítő vésett serlegek, amilyenek Erdélyből is előkerültek. Egy ilyen, a kor medvevadászatát ábrázoló serlegen a lándzsával felszerelt vadász mellett két kopót is láthatunk „munka” közben: az egyik a medve jobb hátsó combjába mélyeszti fogait, a másik pedig a hátába. A kopó szívóssága végett a kopászat különösen az ország nehezen járható, sűrű erdőségekkel és magas hegyekkel borított északi és keleti vidékein vált divatossá és hasznossá. A középkori magyar uralkodókhoz és nemesekhez hasonlóan az erdélyi fejedelmek mindegyike előszeretettel hódolt vadászszenved élyének, a fényes külsőségek közepette űzött fejedelmi vadászatokhoz pedig nagy számban használtak a státuszszimbólumnak is számító kopókat, agarakat és vizslákat. II. Rákóczy György erdélyi fejedelemnek az 1647-ből fennmaradt udvari „catalogusa” szerint 75 kopója volt – 8 „kopópecérének” és ezek inasainak felügyelete alatt, Apafi Mihály erdélyi fejedelem pedig 83 kopót tartott. A kopók zömét leginkább Törökországból, Moldvából vagy Havasalföldről szerezték. Gyöngyösi István költő és alispán a 17. század végén Kemény Jánosról írt eposzában (Porábúl megéledett főnix) a kor jellemző erdélyi vadászatának megörökítésekor megemlékezett a nyulat hajtó kopókról is. A kopó, fajtanévként ugyan a 17. században megjelenik, az elnevezés nem vált általánossá.

A hazai vadászati szakirodalomban kiemelt jelentőségű az első magyar nyelvű vadászati szakkönyv, Pák Dienes 1829-ben megjelent Vadászattudománya, amely a kopó első szakszerű leírását is tartalmazza. Eszerint „[k]opónak neveztetik azon kutya, melly a’ vadat finom szaglásával és szorgalmatos keresésével megtalálván ’s felvervén nyomozza vagy is hajtja, és hajtása közben szüntelenül ugat vagy csahol”. Pák szerint nálunk „leginkább német és lengyel kopók, vagy ezek’ öszveresztéséből származott korcsok találtatnak”. A reformkorban terjed el idehaza is a döntően angol mintát követő falkavadászat. A vadászat és a sport elemeit ötvöző, lóhátról űzött vadászat meggyökereztetésében komoly érdemeket szerzett Wesselényi Miklós és Széchenyi István, valamint az angol származású, magyarrá lett gazdálkodó és író, John Paget. Paget, aki Wesselényi sógora is volt, falkavadászatra Erdélyből származó, ezért „erdélyiként” megnevezett „magyar fekete kopókat” is megkísérelt használni a Kolozsvár környéki vadászatokon, néhány éven át – mérsékelt sikerrel. A vadászatokra használt „erdélyi kopók” ugyanis jellemzően önállóan – és nem falkában – dolgoztak és idegenkedtek a lovaktól.

Amíg korábban erre nem volt igény, a 19. századi nacionalizmus magával hozta a kutyafajták nemzeti osztályozásának igényét is, az erdélyi kopókra mindinkább használt „magyar” jelző a fajta megnevezésében a hangsúlyozott hazai (azaz nem brit és nem német) származást és tenyésztést jelentett. Az immár egyre gyakrabban erdélyinek nevezett kopóval űzött vadászat több példáját megörökítette az ismert erdélyi emlékíró és vadász, Újfalvi Sándor az 1854-ben írt vadászati visszaemlékezésében is, a mai erdélyi kopóra már nagyon emlékeztető – ugyan némileg kisebb – kutyák ábrázolásait pedig láthatjuk Vastagh György 19. század végén Újfalvi Sándorról készült olajfestményein is.

Jellemző külső jegyeivel a mai erdélyi kopókkal teljesen azonos kutya megjelenik a Verebélyi Kincső kutatásai nyomán ismertté vált 19. századi allegorikus vadásztemetést ábrázoló olajnyomaton. A gyalogosan űzött kopózás és a fajta festményeken való megjelenése mellett a század végén megjelent munkájában a kopókölyök vadászati bevezetésének és a kopóval való gyakorlás fortélyainak is teret ad a kötetet Cserszilvásy Ákos vadászírói álnevén jegyző költő, műfordító Vajda János.

Az erdélyi kopó ősi családfája

Az erdélyi kopó első tudományos igényű leírása a Czynk Ede (Edward von Czynk) postamester és ornitológus nevéhez köthető, aki a Waidmanns Heil erdélyi német nyelvű vadászújság 1901. évi 3. és 4. számában Die Siebenbürger Bracke címmel közölt a fajtáról tanulmányt. Mika Károly neves vadászati író 1909-ben megjelent A vadászebek című munkájában a hazánkban előforduló kopókat úgynevezett osztrák és lengyel kopók csoportjába sorolta – utalva egyúttal a kutyák feltételezett származására. Álláspontja szerint a mai erdélyi kopó ezek keveredéséből jöhetett létre. Az örvendetes fejlemények ellenére korábban országosan elterjedt, majd fokozatosan az ország északi és keleti területein megőrződött és a század utolsó harmadában már erdélyinek nevezett fajtáról a huszadik század hajnalán egyre jobban megoszlottak a vélemények: a vadászok egy része a kopós vadászati mód ellen foglalt állást, hangsúlyozva, hogy a fajta rossz hatással van az erdők vadállományára, mások viszont a nehezen járható terepeken a kopók elengedhetetlenül fontos vadászati munkája és a hagyományos kopós vadászat megőrzésének fontossága mellett foglaltak állást. A birtokszerkezet megváltozása, a vadászat fokozatos modernizálódása, az új jogi szabályozás és a technikai változások mellett az erdélyi kopó történetére a trianoni békeszerződés is rányomta a bélyegét.

Az erdélyi kopó történetében a változást a 60-as évek vége hozta el, amikor az 1971-es Budapesti Vadászati Világkiállításra készülve felmerült az igény a kiállításon az erdélyi kopó bemutatására is. Áldozatos munkával, hosszas keresést követően sikerült csak a fajtából két példányt fellelni és Magyarországra szállítani. Az erdélyi kopó felkutatásában, megőrzésében és megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Fodor Tamás, Standeisky Andor, Dr. Tóth Zoltán, Kelemen Atilla és Györffy Lajos is. Az erdélyi kopó újratenyésztése a Máramaros környékéről a Fővárosi Állat- és Növénykertbe került kutyapár – utóbb „Állatkertiként” jelölt – Mózsi és Réka – tenyésztésével indult, melyek a hazai erdélyikopó-állomány ősei. A Nemzetközi Kinológiai Szövetség (FCI – Fédération Cynologique Internationale) 1966-ban hivatalosan is a kilencedik magyar kutyafajtaként ismerte el az erdélyi kopót és azt a VI-os (kopók, vérebek) csoportjába sorolta. 1966-ban került sor a fajtastandard megalkotására, 1969-ben a törzskönyvezés elindítására, 1971-ben pedig a MEOE-ban jött létre az Erdélyi Kopó Szakosztály. Az erdélyi kopó 2012-től nemzeti kincs, 2016-tól már magyar értéktárba sorolt kutyafajta, 2017. március 22-én pedig Egerben a hungarikumok közé is beválasztották. 2020 novemberében eltörölték azt a fajtát is sújtó tiltást, ami a 45 cm marmagasságot meghaladó kutyával való terelővadászatot tiltotta meg.

Az erdélyi kopó magyar nemzeti kincs, egyedszáma ma is kritikus – az egész Kárpát-medencében mindössze ezer körüli példánya lelhető fel. A fajta az elkötelezett tenyésztői és felelősségteljes gazdái szemében ma is a legelegánsabb magyar vadászkutya. Emellett nyugodt, hűséges és családcentrikus természete végett a mozgásigényét kielégíteni képes kutyatartók számára is ideális családtag és társ.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?